52 TÖREDÉK | #29

#29

„Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

(Tóth Árpád - Lélektől lélekig)

KORÁBBI BEJEGYZÉSEK
CÍMKÉK
  • Facebook App Icon
  • Twitter App Icon
  • Instagram App Icon
  • Flickr App Icon