Mert mi mindig a csodákra várunk, a lehetetlent, de legalábbis a tökéletest reméljük. Mindeközben élünk, a magunk módján koptatjuk a mindennapok észrevétlenül pergő perceit.
​
Életünk előadása zajlik a várakozásaink mentén.
​
A díszletek és a jelmezek adottak. A szereplők mi vagyunk mindannyian és – próbák nélkül is – mindig ránk találnak a valódi helyzetek, a jellemző karakterek. A darabot sokszor eljátszottuk és el fogjuk játszani még, a „siker” értékmérője, hogy mindig visszatapsolnak. A rendező, akinek, a mi főszerepünk mellett, a szerepe és a felelőssége is nagy ebben az alkotásban, valahogy mégse fedi fel magát olyan könnyen – vagy csak nem mindig vesszük észre a nagy alakítás közben. Vajon mikor láttuk őt legutóbb?