52 TÖREDÉK | #16
„Olykor, éjjel… szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjaim tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár…
S nem tudom: hol vagyok… akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres…
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül…”
(Tóth Árpád - Olykor, éjjel)
